Óvatos típus vagyok, nem túl sokat sérültem eddigi sportolói pályám során. Nem törött csontom, nem szakadt, húzódott szalag, … Talán egyszer sérült egy kosárlabdapalánk alatti tülekedés során, „alávédés” utáni talajfogás alkalmával a bokám annyira, hogy fekvőgipszet kaptam pár hétre. Szerencsére nyári szünet idején, tehát még gimis koromban. De ennek is már annyi ideje, illetve annyira nem volt komoly, hogy nem lett időjárásérzékeny és nem is tudom, hogy jobb vagy bal volt.
Most mégis megtörtént. Félre tettem az óvatosságom és mindenáron meg akartam tanulni görkorizni a nyári fitness-táborban – a félretett óvatosság mellet ráadásul gyorsan, menten-iziben. Nem természetesen, mert akár meg is úszhattam volna, de nem úsztam meg – így mégis természetesen lesérültem. Az esés gátülésbe sikerült, megcsavarodott a bal térdem és rögtön tudtam, hogy baj van.
Kétségbeestem a sérüléstől, mert szembesített azzal, hogy mennyire értékes számomra az intenzív mozgás képessége! Azon gondolkodtam, hogy a térdem nélkül, sántikálva vajon mit tudok majd mozogni a nyár kellős közepén – sétálni is alig bírtam, túrázni, futni kizárt volt. Hamar rájöttem, hogy az úszás is bajos, mert a legkomfortosabb mellúszásban is az oldalra rúgás enyhe csavarással, rotálással jár – azt meg éppen nem kellene, a gyógytornász szerint sem! A tábor utolsó napján sárkányhajózás volt a program – ennek örültem, mert egyrészt imádom, másrészt ezen a nyáron már egy kicsit tudatosabban sárkányozhattam a páromnak köszönhetően, harmadrészt pedig épp a mozgás lehetőségét csillogtatta előttem.
A számításom be is jött: lábat alig kell használni a sárkányban – mint utóbb kiderült az outriggerben sem (amiben, párosban a kedvesemmel evezhettem), maximum rátolni kell, de az egyenes irányú, koncentrált rásegítés a térd csavarodása nélkül.
Kézenfekvő volt, hogy a gyógytornásztól tanult gyógytorna mellett intenzív evezés elé nézek. Így is történt: egészen augusztus végéig heti 2-4 alkalommal eveztünk le-föl a Dunán Dunakeszi és Sződliget között. Szépen virítottam a hetente megújuló színvilágú tape-jeimben a vízen – örömmel töltött el, ha jobb időt, ha nagyobb távot jó idővel lapátoltunk. Fokozottan figyeltem a mozgás helyességére, a törzs csavarodására, a karok helyzetére, a húzás erősségére, a levegővételre és az egyenes irányú térd-tolásra, ami rásegít a húzás erejére. Éreztem, hogy ott erősödöm, ahol eddig alig volt izomzat: a hát, kar, vállöv, mellkas egyre szebb és tónusosabb lett. Szembetűnő volt a nyári ruhákban, hogy megváltozott a vállam, az eddig is egyenes tartásom még határozottabbá vált – egy-két ruhadarab vállban szűkké is vált.
Közben kiegészítettem a rehabilitációmat biciklizéssel: nemcsak hétvégi kirándulások alkalmával, de reggelente oda és délutánonként vissza a vasútállomásról tekertem kitartóan, hogy tempósabban javuljon a láb.
Szeptember közepére elromlott az idő, nem mertem tovább vízre szállni a nyitott outriggerben – így visszamentem a tornaterembe, valamint megkezdtük a régóta várt futószezont. Fájlaltam a dolgot, mert a vízen, napsütésben evezni a legelemibb élmény számomra, de a hűs dunai szél vizes lábbal és nedves sportruhában annyira nem kellemes érzés.
Az élmény, az érzés és a látvány meglepett: nemcsak a szűk vállú ruhák, de már a nagytükrök és a teljesítményem is azt igazolták, hogy a felsőtestem megerősödött. A TRX órákon jó volt tükörbe nézni, a nehezített változatú gyakorlatok is jobban mentek, a futásban pedig könnyebben vettem a teljesítményfokozást célzó intervall-játékokat. Röviden: a kényszerből emelt gyakoriságú evezés nemcsak napsütötte bőrt, de egy arányosabb és jobb teljesítményre képes testet eredményezett.
A sérülésemnek köszönhetően sokat tanultam. Legfőképpen türelmet, hisz egy miliméterről-miliméterre kiküzdött térnyújtás-hajlítás, a minden reggelbe kötelezően beiktatott álmos szemű soft-ball-os és gumiköteles gyógytorna, ami üzemképessé teszi a térdet,… az bizony türelmet és kitartást igényel. A fájdalomtűrést is sikerült tanulni – mert tanulható! Aki már sérült, az tudja jól, hogy van a fájdalomnak értékes szerepe: nem engedi ugyanis a hirtelenkedést, a meggondolatlan és korai terhelést, továbbá a gyógyulást is jelzi a milyensége és a mértéke. Tehát nem csillapítjuk feltétlenül és maradéktalanul a fájdalmat!
Tanultam nyitottságot és elfogadást. Nyitottságot a segíteni akaró sporttársaktól és a kényszerhelyzet által kikényszerített pihenő elfogadását. Megtanulni, hogy nem mindig a kedvenc mozgásunk az, amit űzhetünk, hogy a rávezető sportnak számtalan előnye lehet és meg kell tanulni ezeknek is örülni. Így valóban örültem a tábor hátralévő részében, hogy azért valamennyit csak tudtam úszkálni a medencében, hogy jógázni és sárkányhajózni a sérült térdemmel is tudtam.
Tudatossá vált bennem az az elv, ma már életelv, mely szerint a „rossz, kellemetlen” életeseményeknek is van előnye, hogy ezekből a parkolópályákból megújulva, jobb lelki és fizikális állapotban tudunk újra rajtolni – ezek a stop-ok azért jönnek szembe velünk, azért kapjuk a tockosokat a fejünkre, hogy a megállj-t parancs elgondolkodtasson és másik utakat is megmutasson számunkra.
Ignéczi Lilla