– Milyen színűt kérsz? – hangzik a kérdés Pannitól, életmentő gyógytornászomtól. (Aki másfél héttel a történtek után már közel sem életet ment, de javít a helyzeten és ápolja a lelkemet is.)
– A legvadabb rózsaszínt… – azért elgondolkodtam kicsit, mire ez kibukott a számon. Ebből is kimaxolom amit csak lehet – már ha voltam annyira meggondalatlan, hogy ide juttattam magam. A legdurvább rózsaszínben fogok virítani nyár közepén hetekig, hogy emlékeztessem magam a gyógytorna kellemetlenségeivel együtt a görkoris élményeimre.
Ezzel a választásommal és némi sötétkékkel megszelidítve kaptam meg életem első pink-kék kombinációjú tape-jét a térdemre. A balra. A térdemen még soha nem volt. Eljött ez is: térdsérülés – most először.
Úgy döntöttem, mikor végleg eldőlt, hogy sporttáborba megyek Verőcére, hogy az ősszel folytatandó tanulmányaimra hangolódást egy bakancslistás tétel kipipálására is fordítom: ergo megtanulok görkorizni. Természetesen szélvész tempóban, mert egy midlife-os nő nem ér rá lacafacázni. A tanulás elkezdődött és egy délelőtti gyakorlássor után nagy bátran elindultam a csapattal a 10 km-es kerékpárutas túrára. Szégyenteljesen kezdtem (lefagyás, format c:), de kitartó oktatóm elérte, hogy (saját erőből) feljussak a félútra – onnan már csak le kell gurulni. Önmagamnak is bevallottam: hülyeséget csináltam, de ha már felmentem, akkor le is fogok gurulni – én biztosan nem adom fel! Sikerült annyit pihenni, hogy lefelé időnként már éreztem a ritmust, néha már élveztem is a sebességet, hosszabb időre kitágult a látásom is, láttam a tájat is. Természetesen az agy, az idegek és a test fáradtsága győzött és az utolsó 800 méteren olyan szerencsétlenül estem, hogy csinos gátülés lett belőle. Szóval a térd csavarodott, szalag megnyúlt (vagy szalagok) és ma már be vagyok tépve, azaz tape-elve. A fájdalmat, nem alvást, pityorgást és önhibáztatást nem részletezem, azt ki-ki magában habitusának megfelelően vagy engem ismerve kiszínezi, árnyalja, elképzeli.
Számomra nem az esés és sérülés ténye az izgalmas. Sokkal inkább az, amire rájöttem az azóta eltelt másfél hét alatt. Rájöttem, hogy nagyszájú fitnessoktatómnak igaza van (már a mondata kimondásakor tudtam ezt és szívembe zártam, de most aztán többszörösen): a lábunkra figyelünk a legkevésbé. Rájöttem, hogy imádok sétálni, táncolni, futni, úszni, biciklizni, evezni, csoportos órákon fickándozni és ezekhez ragaszkodom. Tehát ha a görkori, a foci, a kosárlabda, a kori és a síelés nélkül halok meg, de a fentieket sokáig űzhetem, akkor sem történik tragédia – a midlife-on meg előbb-utóbb túlesem. Rájöttem arra is, hogy kapkodni nem szabad, mert az új tudáshoz, új mozgássorhoz felnőtt fejjel több idő kell – annak úgy be kell rögzülnie, mint az írás-olvasás készségének (a kis elsősöknek sem jó, ha már karácsonyra elvárják tőlük, hogy írjanak és olvassanak). Rájöttem arra is, hogy én bizony nem vagyok egy Lara Croft, se Macskanő, se Mihályffy Anna, alias Panni (ő a gyógytornászom, hatgyerekes anyuka, aki gyönyörűen görkorizik és kicsit értetlenkedett, hogy miért dobom be a törölközőt).
Összességében köszönöm a sporttábort és a kényszerpihenőt mert így is a maximumot hoztam ki a helyzetből – ugye rögtön az első nap lesérültem, ennek ellenére: úsztam (jó-jó inkább volt az vízi gyógytorna J), több táborlakót megmasszíroztam, jógáztam, pilateseztem, nagyokat aludtam, óriásiakat beszélgettem, még táncoltam is és úgy sárkányhajóztam vasárnap, hogy sistergett a víz. A felismerések és az új randi a gyógytornásszal pedig nem jött volna a sérülés nélkül – Ja, igen! a pink tape sem J.
Ignéczi Lilla