A hibáim egy része csiszolgatható. A jó szándékú nevelő intelmeket követve, igyekeztem javítgatni a legjobb tudásom szerint.

Szisztematikus munka kiterjedt: a“plus que parfait” gyakorlására, a fűnyírás irányára, a futás közben a bal lábfejem tartására, a karácsonyi vacsora után a tányérok törölgetésének minőségére és a szerződések alpontjainak számozására.

Munkálkodtam a tökéletlenségemen kívül-belül naphosszat. Éjjel is.

Éjfél körül, végezve a házimunkával, elégedetten lefényképeztem a konyhát, azért, hogy a másnap reggeli özönvíz után láthassam, hogy valaha mily szép volt. Nézegetve a fotót kezdtem kicsit gyanús lenni magam számára. Elkeserítően illékony eredmény..

Megszületett a tökéletesség elengedése iránti vágy. Kíváncsian tekintettem a festett kép mögé, hogy találkozzam önmagammal. Kínzó lelkiismeretfurdalás gyötört az elhanyagolt tökéletességem miatt, csak az vigasztalt, ha jógát gyakorolhattam. Jól ment.

A baj kezdett begyűrűzni. A feltöltő szándékkal végzett jógára is rásütöttem a tökéletlenség bélyegét. “Akkor lehet megóvni a testet, ha szépen illeszkednek egymáshoz a testrészek, izmok, izületek.”

Az elengedést nem lehet tökéletesen végezni. Időre volt szükségem, és sok sok gyakorlásra ahhoz, hogy elfogadjam a tökéletlenséget. Adomány, ha sikerül az önátadás. Ez nem képesség, hanem a létezés egy formája. Az időtlen lét, akár a tudat nélküli magzati állapot. Az alakuló. A formálódó. A születő. Erre a találkozóra rendszeresen szükségem van. Randevú önmagammal. Sajnos el szoktam veszíteni. Megijedek. Újra azt veszem észre, hogy csak a tökéletesen tiszta konyha fotólenyomata maradt. És kénytelen vagyok elfogadni, hogy én magam tökéletlenül normális vagyok.

Lehet, hogy ez a valódi “plus que parfait”?

Szeretettel várlak a következő Önismereti és traumaoldó kurzus alkalmára: IDE kattintva tudod elolvasni az eseményt!

Dr. Bátory Zsófia